Népligeti Kiáltvány
Kedves Barátaim! Tisztelt Hölgyek és Urak! Távollévő Pártok és Kormányok, Cégek és Egyházak!
A Népligetben állunk. A nép ligetében.
A név nem romantikus, nem dekoratív, hanem kötelező erejű.
A liget nem a hatalom tere, nem a piac tere, nem szakmai kamarák tere, hanem a közösségé. És a közösségnek van egy tulajdonsága, amelyet a politika gyakran elfelejt:
nemcsak jelenideje van, hanem jövőideje is.
A jövő azonban nem programfüzetekből, nem kampányszlogenekből, nem beruházási brosúrákból épül fel, hanem talajból, vízből, levegőből.
És emberekből. Belőletek, belőlünk, kedves Barátaim, és döntéshozókból, finanszírozási forrásokat biztosítókból.
Negyven nap múlva választások lesznek Magyarországon.
A politikai közélet természetes módon önmagával foglalkozik. Mégpedig elképesztő zajjal, amiben egy ilyen csip-csup úgy, mint az emberi létezés feltételeinek kérdése, szinte meg sem hallható.
Számunkra rendszerint ez a csend marad. Az erdő csendje, az ültetéssel járó szöszmötölés csendje.
Ma azonban nem szeretném, ha teljesen némák maradnánk!
Ezekben a hetekben, amikor épp nem figyelemelterelő ijesztgetés, pornóígéretek történnek, alapvető jelentőségű kérdésekről is szó esik. Intézmények sorsa, hatalmi struktúrák, programok és ellenprogramok kerülnek mérlegre.
De van egy kérdés, amely nem ciklusokban mérhető, és amely nem választható el attól, hogy ki kormányoz majd: az ország ökológiai alapállapota.
És ez nem hangulati kérdés. Nem világnézeti kérdés, még ha az utóbbi években ebbe az irányba alakult volna. És érzelmi kérdés sem.
Hanem fizikai kérdés. Ökológiai kérdés. Életfeltétel kérdés.
Hogy mennyi vizet tart meg a talaj. Hogy mennyire hűl vissza éjszaka a város. Hogy mennyire képes a táj regenerálni önmagát. Hogy mennyire marad termőképes a föld.
Az elmúlt években Magyarország intézményei sorra kerültek konfliktusba a hatalommal. Amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiáját felszámolták, a hallgatók és tanárok ellenálltak. Amikor a CEU-t kiszorították az országból, tiltakozás volt. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia intézményi szerkezetét átalakították, az akadémikusok felemelték a hangjukat. Amikor az oktatási rendszer centralizálása és leépítése zajlott, pedagógusok vállalták a konfliktust, még akkor is, ha előre tudható volt, hogy esélyük csekély. Ezek a tiltakozások nem voltak eredményesek, mert az erejük nem adódott össze, de azt azért jelezték, hogy van intézményi önérzet, van morális reflex, és van határ.
SZAKMA
Amikor azonban a, – ma már látjuk, hogy nyilvánvalóan indokolatlan – háborús retorikába csomagolt vészhelyzeti rendelet – az úgynevezett tüzifarendelet – lehetővé tette az erdők, akár védett erdők gyorsított kitermelését, amikor az erdőt energiatartalékként, fagyárként kezelték, mintha ehelyett a valóságban nem élő, vízmegtartó, klímaszabályozó rendszer lenne, akkor nem hangzott el az a súlyú, országos, intézményi erejű szakmai állásfoglalás, amely kimondta volna: a döntés ökológiai következményeket von maga után, s azok túlmutatnak egy fűtési szezonon.
Nem hangzott el az a mondat, hogy az erdő nem pusztán erőforrás, hanem nemzeti infrastruktúra. Hogy az erdő kivágása nem csupán gazdasági, hanem klímapolitikai tett. Hogy az erdő a társadalom közvagyona, az erdők ökológiai szolgáltatása nem a tulajdonos, hanem az emberiség, az itt élők létfeltétele. A Kossuth teret nem lepték el felháborodott, erdeiket féltő erdészek.
Az erdő sajnos nem tud tiltakozni. Az erdőnek ezért őrzői vannak. Az erdőgazdaságok, a szakmai kamarák, az intézményi vezető köre, ők azok, akiknek kötelességük lett volna a közvélemény előtt világossá tenni a döntés súlyát.
Hallgatásuk ez esetben nem technikai részletkérdés volt, hanem strukturális jel.
Ha egy rendszerben a kitermelési logika erősebb, mint az ökológiai, akkor ott a szerkezet eltorzult. Ha a szakmai intézmények első reflexe nem az önvizsgálat, hanem a számonkérés elhárítása, akkor ott súlyos morális deficit van. Nem lehet a több évszázados hagyomány tekintélyével érvelni egy olyan korszakban, amikor a klímaváltozás sebessége nem a történelmi példákhoz, Mária Teréziához, hanem a fizika törvényeihez igazodik.
A visszatekintő múlt érdem. De a múlt nem mentesít a jelen felelőssége alól.
KORMÁNY
A kormány felelőssége sem kisebb.
Az erdő ügyét lehet számokkal kezelni. Lehet porhintő módon azt hangsúlyozni, hogy az ország erdősültsége nőtt az elmúlt évtizedekben, ami legalább is 1921-hez képest dícséretes.
Lehet kommunikációval ellensúlyozni egy-egy vitatott döntést.
De ha a természetvédelmi szempont rendszeresen alárendelődik a beruházási logikának, ha a nagyprojektek előkészítésekor az élőhelyek felszámolása természetes mellékhatásként jelenik meg, akkor a prioritás nem változott. A természetpolitika nem lehet alrendszer a gazdaságpolitikán belül. A természetpolitika az alap, amelyre a gazdaságpolitika épül. Ha ez az alap sérül, minden más program részleges marad.
CÉGEK
És nem lehet elhallgatni a globális vállalatok szerepét sem.
Ma léteznek olyan cégek, amelyek költségvetése meghaladja az államokét,
amelyek ellátási láncai kontinenseken ívelnek át,
amelyek energiafogyasztása, nyersanyagigénye és logisztikai rendszere planetáris hatású.
Ezek a vállalatok zöld jelentéseket adnak ki,
ESG-vállalásokat tesznek,
karbonsemlegességi dátumokat jelölnek ki.
Az intézményesített és közmegegyezésen alapuló greenwashing azonban nem klímapolitika. Ha az ökológiai felelősség kommunikációs stratégiai kérdés, miközben a működési modell lényegében változatlan, akkor a vállalati hatalom nemcsak gazdasági, hanem morális értelemben is felelősséggel tartozik.
A planetáris hatás planetáris felelősséget követel.
A vállalatok ma nem kisebb szereplők, mint az államok. Sokszor nagyobbak. És aki nagyobb, annak nagyobb a felelőssége is.
EGYHÁZAK
És nem maradhatnak ki azok az institúciók sem, amelyek a lélek gondozására, a közösség megtartására, a szeretet univerzalizálására kaptak küldetést.
Az egyházak nem gazdasági szereplők. Nem hatóságok. Nem beruházók.
De a teremtett világ értelmezésében meghatározó tekintélyek.
Ha a Teremtés nem díszlet, hanem ajándék, ha az ember nem birtokos, hanem gondnok,
akkor az ökológiai válság nem szakpolitikai ügy, hanem lelkiismereti kérdés.
A szószéken, a gyülekezetben, a hittanórán, a közösségi térben ki kell mondani:
a teremtett világ pusztítása nem mellékes következmény, hanem az ember erkölcsi deficitje.
A vallási közösségeknek – amelyek évszázadok óta rajzolják meg az emberek morális horizontját – ma nincs kisebb feladatuk, mint hogy a teremtésvédelem ügyét a helyzet súlyának megfelelő rangra emeljék.
Nem politikai állásfoglalásként. Hanem lelkiismereti minimumként.
A 10 millió Fa nem tiltakozó mozgalom, nem annak született. Mi ültetünk és éltetünk. Mi egy felismerésből jöttünk létre: mindenki felelős.
Senki nem maradhat ki.
És mindenkinek dolga van a Teremtés, a természet, az ökológiai és biológiai egység és sokféleség megőrzésének ügyében. Nem önzetlenségből. Sőt, a legönzőbb önérdek alapján. Hiszen a felmelegedés, az ökológiai és biodiverzitás beszűkülés okozta krízis mindenkit fenyeget, aki ma a Földön él.
Nem pártpolitikai ellenpontként szólalunk meg tehát, hanem civilként annak belátásával, hogy a jelenlegi intézményi és gazdasági szerkezet nem kezeli a súlyán az ökológiai kérdést. És sajnos, a politikai sem. S, ha maholnap fordulat történik Magyarország életében, akkor az a legalkalmasabb pillanat, hogy megértessük a környezettudatos változás nélkülözhetetlen és elodázhatatlan követelményét.
Ha ma a 10 millió Fa és más környezettudatosan figyelő ember, szervezet kormányprogramot írna, nem lenne kérdés, hogy a koncepció tengelyében létezésünk alapvető fizikai feltételrendszerének kérdése, a természet ügye állna. Ebből ágazna el, nőne ki az egészségpolitika, az oktatáspolitika, az agrárium és élelmezési politika, a foglalkoztatás politika, és ebből a tulajdonjogok kérdése, az önkormányzatiság elvének megkerülhetetlen újragondolása is. És innen az iparpolitika is, hogy például akkugyárakra építsük-e a következő dekád nemzeti iparstratégiáját, vagy más, fogyatkozó vízkészleteinket kevésbé megterhelő ágazatra?
Azt kell ma megérteni, és ez a Nemzeti Faültetés Napja elsőszámú üzenete, hogy a fa nem kertészeti gesztus. A fa vízmegtartás. A fa talajvédelem. A fa hőmérséklet-szabályozás. A fa klímainfrastruktúra. Ha mi civilek minden polgártársunk után fát ültetünk, az nem romantika, hanem annak elismerése, hogy az ország, egyelőre önkéntesekkel, biológiai önvédelmi rendszert épít.
Mi elkezdtük, és kérünk mindenkit, aki eddig még nem tette, cégek, intézmények, szakmai szervezetek, pártok, egyházak, tartsanak velünk ebben a bilógiai önvédelmi rendszer építésben
A Nemzeti Faültetés Napja nem egy kedves tavaszi esemény. Nem családi hétvége. Nem látványos akció. Ezek is persze. De főleg annak kimondása, hogy a jövő nem automatikus.
Hogy az ország élhetősége nem adottság, hanem feladat.
Hogy a természet ügye nem ágazati kérdés, hanem nemzetstratégiai alap.
Aki ma, vagy akár a közeli holnapban a természet ügye fölött őrködik, annak tudnia kell: a hallgatás többé nem szakmai semlegesség, hanem politikai állásfoglalás. Aki döntési pozícióban van, annak választania kell a rövid táv kényelme és a hosszú táv felelőssége között.
És igen: ki kell mondani ezt is, mert az eltelt másfél évtized megköveteli a mérleget: aki méltatlanná vált arra, hogy a természet ügyét képviselje, annak helyet kell adnia olyan számára, aki képes erre.
Ez nem indulat.
Ez szerkezeti következmény és követelmény.
Egy ország nem engedheti meg magának, hogy az erdő ügye lojalitási kérdés legyen, vagy kommunikációs mellékszál. A természet ügye alkalmassági kérdés is.
A következő kormány – bármely erő alakítja – nemcsak intézményrendszert örököl, hanem talajállapotot, vízháztartási egyensúlyt, hőmérsékleti trendet. Ezek nem tárgyalhatók.
Ezek nem halaszthatók.
Ezek nem értelmezési viták tárgyai.
Ezek fizikai paraméterek. Ha a természetpolitikát nem emelik a nemzetstratégiai gondolkodás középpontjába, akkor minden más döntés időleges lesz.
A Népliget ma ezért nem díszlet.
És nem háttér.
Nem rendezvénytér.
Hanem az a hely, ünnepélyes helyszín, ahol kimondjuk: a jövő feltételei nem esnek egybe a jelen működésmódjával. És ha ezen nem változtatunk, akkor nem a politikai térképek fognak átrajzolódni először, hanem az élhetőség határai.
Az ökológiai alapfeltételek elsőbbséget élveznek minden más közpolitikai megfontolással szemben. Aki ezt elfogadja, annak van helye ebben a munkában. Aki nem, annak számolnia kell, hogy a következményeket a gyermekei, az unokái viselik majd, és azokkal neki kell valóságosan vagy képletesen szembenéznie.
Ha mindez így van – és sajnos így van –, akkor nem elég a bírálat. Nem elég a számonkérés. Nem elég kimondani a hallgatás bűnét, a kozmetikázás gyávaságát, a greenwashing cinizmusát.
Akkor szerkezetet kell váltani.
Az ország nem engedheti meg magának, hogy a természet ügye alrendszer maradjon. Nem engedheti meg magának, hogy a talajvíz, az árnyék, a biodiverzitás szakpolitikai melléklet legyen. És ezt minden kertben matató kisgyerek, a babáját a játszótéren árnyékba toló anyuka tudja. Ideje hát, hogy a politikusok, a vállalatvezetők is felfogják.
Az ország nem engedheti meg magának, hogy az erdő a költségvetésben egy sor legyen.
Új szerződésre van szükség.
Szerződésre az ember és a természet között – amelyben a természet nem eszköz, hanem feltétel.
Szerződésre a politika és a közösség között – amelyben az ökológiai stabilitás nem kampánytéma, hanem minimum.
Szerződésre a szakma és a nyilvánosság között – amelyben a szakmai tudás nem hallgat, ha veszély fenyegeti.
Szerződésre a gazdaság és a jövő nemzedékei között – amelyben a profit nem előzi meg az élhetőséget.
Ez a szerződés nem papíron köttetik meg.
Ez a szerződés döntésekben, költségvetési prioritásokban, intézményi kinevezésekben, földhasználati stratégiákban köttetik meg.
A 10 millió Fa ennek a szerződésnek a kezdete.
Nem civil kérés.
Nem partnerségi ajánlat.
És nem egy frappáns CSR-lehetőség.
Hanem állítás: minden magyar polgártárs után fát ültetünk, mert az ország élhetősége ezt követeli. Faültető alkalmakat szervezünk, mert az ország népe fölismerésben, tanulásban az ilyen alkalmak élményét és tanúságát kívánja.
Az ültetések kövekezménye, jótékony hatása, a faültetés gondolatának, eszméjének terjesztése végsősoron minden polgárt érint, minden ember életőre pozitív hatást gyakorol. Ezért fontos cél, hogy előbb-utóbb, ha csak rövid időre, ha csak a gondolat szintjén mindenkit ebbe a munkába bevonjunk. A civil lakosságot is, a döntéshozókat, politikusokat, gazdaságirányítókat is, a hit és szellem embereit is
Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam a 10 millió fa kezdeményezését, a Népligeti Kiálltvány 10 pontját
Ez a kiálltvány egy stabil négylábú asztal: egy stratégiai, egy a felelős gazdasági működésre vonatkozó, egy az erdő és vízvédelem lába és egy a társadalmi beágyazási láb.
A Népligeti Kiáltvány – 10 pont
I. STRATÉGIAI ALAP
1.
A természetpolitika önálló, elsőbbséget élvező nemzetstratégiai terület legyen; ne alrendszer a gazdaságpolitikán belül.
2.
Az országos költségvetésben önálló, védett zöld infrastruktúra-fejezet szerepeljen, amely nem csoportosítható át beruházási célokra.
3.
Minden nagyberuházás előtt kötelező, nyilvános és számonkérhető ökológiai mérleget kell készíteni.
II. FELELŐS GAZDASÁGI MŰKÖDÉS
4.
Valós méréseken alapuló környezetterhelési illetéket kell bevezetni az építőipari és természetkárosító fejlesztések esetében;
a befolyt összeget kizárólag az érintett településeken, önkormányzati és civil együttműködésben lehessen zöld infrastruktúra-fejlesztésre fordítani.
III. ERDŐ ÉS VÍZ
5.
Az erdőket nem energiatartalékként, hanem klímainfrastruktúraként kell kezelni; az erdőgazdálkodási döntésekben az ökológiai szempont élvezzen elsőbbséget.
6.
Az állami erdőgazdaságok működését rendszeres, független ökológiai auditnak kell alávetni.
7.
A talaj- és vízmegtartó rendszerek helyreállítása kiemelt nemzeti program legyen, különös tekintettel az Alföldre és az aszályos térségekre.
IV. TÁRSADALMI BEÁGYAZÁS
8.
A városi hősziget-hatás csökkentése érdekében kötelező fa- és árnyékolási minimumszabályokat kell bevezetni minden új fejlesztésnél és a nagyvárosokban.
9.
A környezettudatos civil szervezeteket intézményesített partnerként kell bevonni a zöld infrastruktúra tervezésébe és fenntartásába.
10.
Minden nyolcadikos és érettségiző diák után az adott településen ültessenek el egy fát, és gondoskodjanak annak hosszú távú neveléséről.
Bojár Iván András – 10 millió Fa, alapító
